Nemrég otthon jártam, Csantavéren, és hallottam, hogy Lengyel Gábor harmincegy év után újra megcsinálja a Zöldhajú című rockoperát, melyben egyik legnagyobb színészi sikeremet arattam annak idején, a Szabadkai Népszínházban... harmincegy évvel ezelőtt. Elborzasztó ezt kimondani, leírni... de a tények makacs dolgok. És sokáig gondolkodtam, hogy felhívjam-e Lengyelt, és felajálkozzam-e az apa szerpére, (immáron többszörös nagyapaként) mely szerepet annak idején Albert János játszotta (én meg az ifjú szerelmes fiút... huhh...nem röhej?...mai korom ismeretében...? És ama egy dalt jól el tudnám énekelni: " Ez a lakás az én lakásom, a lámpák itt a csillagok..." Így keződik az apa dala ebben a rockoperában.)
Nem hívtam fel Lengyelt. Ha eszébe jutna ez az ötlet, és ő hívna fel...
Zöldhajú próbái és előadásai alatt hozzám ragadt a szerep. Nem tudtam a jelmezzel együtt letenni az öltözőben, egész nap velem volt, egész nap úgy jöttem-mentem, ahogy egy jöttment rockerhez illik. És abban az értelemben is hozzám ragadt, hogy az egész városban, sőt az országban is az én személyem jelenítette mag a darab sikerét. Ha címlapfotót közöltek a rockoperáról, akkor azon az én hosszú hajú és bozontos szakállú fotóm volt látható, és ha rólam szólt valaki, akkor nem azt a bizonyos állatot említette, aki voltam, hanem, hogy tudod, aki abban a darabban játszik, tudod, a Zöldfiú…!
A rock a rosszak műfaja. Nem lehet szalonképesnek és jónak lenni, miközben rockot játszunk, mert akkor az egész nem hiteles, gondoltam talán. Pár évvel korábban bejuttattak a Sztárcsinálókra, és az akkori idők szerint nagyon profi előadás után a főszereplőt megláttam öltönyben, aktatáskával a kezében kimenni a művészbejárón, és emlékszem, milyen csalódást éreztem akkor. Az érces hangon éneklő, lázadó Néró valójában öltönyben és nyakkendőben jár, mint valami nyárspolgár…?
Én a műfajnak megfelelő életmódot és külsőt akartam, vállig érő hajat növesztettem, és olyan szakállat, hogy mérete a ZZ Topnak komoly kisebbségi komplexusokat okozott volna. Öltözetem a woodstocki fesztivál közönségét utánozta – a koncert zenéjét rongyosra hallgattam, és a filmet is többször megnéztem. Hajat nem mostam, mosakodni is alig, és e folyamat, a szerephez és a műfajhoz való hasonulás azzal tetőzött, hogy felmondtam a lakásomat, és csöveztem, csavarogtam.
Záróráig különféle kocsmákban ücsörögtem, akkor elővettem a kis noteszemet, amiben a különböző szeretőim telefonszáma volt. Lapozgattam a noteszt, mint az étlapot: mmmm… ma valami primőr kellene, egy tizenhat éves szűzlány, zsenge, mint a borsó, de ahhoz még pénzért is csak ritkán jut az ember. Nem, nem, maradjunk csak a valóság ingoványán! Valami jól bejáratott hely kellene, ahol nem kell sokat beszélni, csak bele a lébe. Valami könnyű húst kívánok, nézzük csak… mondjuk Rózsit, az áruházi eladólányt, akinek olyan puha a nagyajka, mint a pácolt fürj. És a teste feszes, kemény és illatos, mint a frissen mosott vászon. Odatámolyogtam a közeli nyilvános telefonhoz, fölhívtam Rózsit, és bejelentettem, hogy mindjárt ott vagyok nála… Félrészegen, késő éjjel fel is mentem hozzá, esetleg megfürödtem, de azt se mindig, néha csak úgy befeküdtem Rózsi mellé az ágyba, és néha Rózsi mindezen undorító körülmények ellenére szeretett.
Azt hiszem, az idő szerint én egy undorító, mocskos pasas voltam. De minthogy fiatal és sikeres, ezért mindent megbocsátottak nekem, és ezzel én maradéktalanul vissza is éltem. Ittam, hogy elbóduljak, hogy jobban élvezzem a sikerem, meg az ágybéli csatákat, és még jobban becsapjam magam, hogy ez az élet.
Calvero
