Tegnap a boltban lábamra állt egy tag. Egy végtag. Még csak bocsánatot sem kért. Utána kért egy csomag cigit. "Őt kérem", mutatott a cigis dobozra. "Őt?", kérdezett vissza az eladónő." Igen őt!", tartott ki elhatározása mellett a vevő.
Sokszor csodálkozom azon is, amikor állatokkal úgy viselkednek; úgy szólítják meg, mintha ember volna: Ő, mondják a lóra, macskára. Ez nagyjából elfogadható; mindenkinek szíve joga úgy szeretni.... alkalmasint - ha nőről van szó - jobban szeretni szőrős kedvencét, mint egy férfiember fanszőrzettel körülvett szervét. Mondom, ez nagyjából rendben is lenne. De egy csomag cigi... "Ő" lenne?? Megszemélyesíteni egy halált okozó bűzrudacskát... Hát nem tudom.
Szóval rámálltak. A lábamra. Meg a személyemre. Többször ígértem már neked Barátom, hogy elmesélem, mint buktak le, s kaptak egyest bizonyos szervek konspiráció-tanból. Amikor lebuktak előttem. S attól kezdve tudtam, hogy rámálltak. De majd megvezetem őket. Mert szeretek játszani. És hülyét csinálni a mindenféle kevély hatalmasokból.
Nem rémálom, hogy rámálltak. Bizonyítékom van rá. Például a fájó lábam. Amire ráálltak. Ők.
Calvero
