Ha még egyszer előveszem a tegnapi témát és őszintén magamba nézek, igazat adok az igazgatónak. Valóban provokálni akartam a közönséget és a közösséget. Azt a poszt-titói proli-arisztokráciát, kik ott voltak öltöny-nyakkendőben, egyformaságuk biztonságába rejtőzve. Talán abból az indulatból tettem, amit John Lenon érzett, amikor azt mondta, hogy a nézőtéren ülők tapsoljanak, a páholyokban pedig rázzák ritmusra az arany ékszereiket - célzott a Buckingham palotából jött előkelőségekre. Igen, akkortájt már nagyon rosszul éreztem magam abban a közegben, és ürügyet akarhattam... De ha még mélyebbre megyek: nem volt olyan hely, hol ne éreztem volna magam rosszul, s ne vágyódtam volna el oda, hol nem vagyok.
Minden nap 2-3 órát dolgozom a Színésznőt szerettem-en. Kábé feléhez nem kell nyúlni, az erős, és Cs.M. irodalmi lektor munkatársam is elvégezte rajta az utómunkálatokat. De a másik felét sűríteni kell. Ahogy a biliárdgolyókat szorítják be egy háromszög keretbe. Vagy egy hárompofájú satuba a fémet. (Nem emberbarát, ez nem calverosan durva szó, valóban úgy hívják: a satu pofája.) Ami kilóg ebből a keretből, le kell vágni. Ez a háromszög pedig: anti-intellektuális nyersesség-fájdlommal teli humor-cinikus poézis. Az anyag legyen nyers, érdes. Semmiképp se olyan értelmiségi affektálás, amilyen...Mindegy, hagyjuk. De ne is olyan terézanyus szingli-tangli történet. Arról már úgyis lemondtam, hogy mindenkinek tessem, meg hogy 1oo ezer példány, és majd a Papp László Arénában tartok felolvasást. Magányosoknak szóló könyvet írok. Az ember úgyis egész életében egy dologra edzi magát: arra a végső nagy magányra.
