BUDAPEST, 2006. OKTÓBER 23. A másfél év alatt egyetlen szomszédot sem láttam, csak hangok hallatszottak a lakásokból, rendszerint a hírek főcímzenéje, amikor elhaladtam az ajtók előtt. Azon az estén is ez a hang, de sokkal hangosabban, mint máskor. Pillanatra megálltam az egyik ajtó előtt. Elszégyelltem magam, tovább mentem. A következő ajtó mögül a Guns ‘n’ Roses szólított meg: Welcome to the Jungle. Aztán az utcára értem. Valahol üvöltöznek. És mintha lövés dördült volna, de az egész olyan valószínűtlennek tűnt. Van valami végérvényes abban, ha egy városban lövés dörren. Mert a város majdnem olyan, mint az őserdő, abban a tekintetben mindenképpen hasonló, hogy beláthatatlan a mérete. Nem olyan, mintha csak egy völgy visszhangozná a lövést, még kevésbé, mintha egy falusi utca csendjét verné fel a dörrenés. Csak egy lövés volt, aztán a várost újra körülölelte az esti csend. De az a csend fertőzve volt motorbúgásokkal, fékcsikorgásokkal, szirénák sivalkodásával. Valahol messze rozsdás kerekein üres villamos csikorgott. Repedt csengője berregett. Egy autó dudája visszabégetett.
Az utca kihalt volt, a házak ablakai vakoskodtak. Valahol egy kutya nyüszített fel, valaki belerúgott. Aztán csaholt a kutya. Nagy testű kutya. A félelem és a visszhang és a csend mind felerősítette a kutya hangját: olyan erővel szólt, mintha egy harang kondult volna meg. Ez után nem sokkal füstszürke kutya loholt szembe velem. Lehet, hogy nem füstszürke volt, hanem füstös. Nagy testéhez képest gyenge volt, reszketeg, és amikor közelebb ért, farkát a lába közé húzva, nagy ívben kikerült és továbbfutott, mint akinek sürgős dolga van valahol, mint aki menekül valahonnan. Por kavarodott fel a lefolyókból, papírlapok táncoltak az utcai huzatban. A főutca felé közeledve ismét lövés szólt, majd még egy. Erősödő zsivaj, ami a régi szilveszteri hangulatot idézte bennem: a petárdás és mulatós éjszakát, amikor főiskolásként whiskys üveggel a zsebünkben tántorogtunk buliról bulira, Döri lemaradt, hazament, ő puha volt ezekhez a bulikhoz, a Nagy Csámpival jól bírtuk. Ez a csekély hasonlóság menten szertefoszlott, amikor a főutca felől jajszó hallatszott. És akkor kiértem a főutcára, a háborúba.
Az utca felett füst gomolygott. Emberek rohantak egymást taposva. Kisebb csoport a járdán tipródott, hallottam nyöszörögésüket. A füstben egyenruhások közeledtek, fejükön azonosító nélküli sisak, a rostélyuk átláthatatlan volt. Kezükben hajlékony acélrúd. Egy nőt vonszoltak, mint valami bornyút. A nő sivalkodott, karmolt, körme lecsúszott a sisak rostélyán. Oldalba csapták az acélrúddal. A nő pillanatra elhallgatott, aztán még erősebben zokogva ordított, és ismét karmolni akart, de körme beleakadt a sisak peremébe. Mind felszakadtak a körmei, ömlött belőlük a vér. A nő már sokkos állapotban volt, az egyenruhások vonszolták magukkal egy rendőrségi autó felé. Olyan szakavatottan szívódtak fel a fények és árnyak, a füst és a por közt burjánzó torzók kavalkádjában, mint a kísértetek. Egyik fiú a szeméhez kapott, már amennyi abból megmaradt, kifolyt szeme helyén üreg, mintha csővégről lőtték volna fejbe. Ált az utca közepén, a két karja úgy mozgott le-fel, mint a régi pumpás kút szárai (ilyen még volt a falunkban, gyerekkoromben). Olyan sok szörnyű és hihetetlennek tetsző esemény halmozódott egymásra, hogy egyáltalán nem voltam biztos benne, melyik esemény történt meg valójában, s melyik csak rémlátomás.
Az utcába akkor fordult be egy hajnalszürke vízágyú, karvastagságú vízsugarat lövellt a tömeg felé. Némelyeket feldöntött, testük magatehetetlenül sodródott az aszfalton, mások leleményesen fekete esernyőjük mögé rejtőztek. A víz ereje kitépte kezükből. Az ernyő döglött denevérként csapódott a falnak.
Átléptem a földön heverő és nyöszörgő embereken, sűrű füstben elindultam a főutcán a színház felé. Alig láttam magam előtt a járdát, és állandóan belebotlottam valakibe. Egyszer rá is léptem egy sebesültre. A hasára léphettem, halkan felnyögött a talpam alatt. Görcsösen rángatózva okádtam, amikor felegyenesedtem, láttam, hogy egy egyenruhás rám fogja a puskát. Az ágyékomra célzott. Elé kaptam a kezem, ahogy a tökönvágástól védekezik az előrelátó ember. Erős ütést éreztem a tenyeremen. Nem néztem meg a sebet, rohantam, csak két utcával arrébb pillantottam a kezemre. Csurom vér volt a tenyerem, úgy nézett ki, mint egy kopaszra borotvált női genitália, a havonta visszatérő állapotában. Genithália papja lettem, sziszegtem magam elé torz mosollyal, és a másik kezemmel elszorítottam a csuklómon az ereket. A Guns ‘n’ Roses szólt egy kévézóból: Welcome to the Jungle. nfl
