Riportok a kanadai vadonból

ERDÉLYI  LÁNY.  Tíz éves lehettem, egy képes gyermekújságot találtam az iskolai budin, biztosan egy gyerek hagyta ott. Olvasgattam a lapot, és a hátsó fedelén egy csomó címet találtam, gyerekek címét, akik levelezőtársat keresnek. Ezek között volt egy kislány címe Erdélyből, nagyon tetszett a neve: Erdei Virág. Küldtem neki egy képeslapot. Azt hittem, ez igazán ártatlan szórakozás. A kislány azonnal válaszolt, és a levele nagyon meglepett: leírta, milyen az élet Erdélyben, hogy a fenyvesek, meg minden, és hogy az apja juhász a havason, medvékkel és farkasokkal küszködik. Bűbájosan festette le a havasi életet. Tizenegy éves volt, és a fényképét is beletette a levélbe… nem volt szép lány, de ez most mindegy, nagyon kedves volt. Én is küldtem neki egy fényképet, napsütésben álltam a patakból fogott halakkal, meg egy nyúllal, amit kővel dobva ejtettem el, megírtam, hogy légpuskát kaptam karácsonyra, és hogy kölykezett a kutyám, hogy milyen nevet adtunk a kiskutyának, meg hogy medvetáncoltatók érkeztek a falunkba (annak idején jártak még fel Boszniából medvetáncoltatók). Sok évig leveleztünk, soha nem találkoztunk. És nemsokára megírta, hogy beleszeretett az ordakészítő fiúba. Nagyon elszomorított ez a hír, de a barátságunk nem szakadt meg (csak amikor azt írta egy levélben, hogy “barátok azért lehetünk”, mert már akkor óckodtam a közhelyektől).