Kimentem játszani a Hiti nevű drótszőrű német vizslámmal, kinek a törzskönyvében a Rózsatői Illatos Hitler név szerepelt. Névadóinak vélhető szándéka szerint a nevét német származása indokolhatta, de e történelmileg lejáratott utónév annyira nem passzolt a nemesi előnevéhez sem a jelleméhez, hogy magunk között csak Hitinek hívtam. Meg különben is. De a vadásztáraim maradtak a törzskönyvezett nevénél: Hitlernek hívták.
Ahányszor meglátott, mindig vad rohanásba kezdett, mert azt hitte szegény, hogy vadászni megyünk. Nem tudott megbarátkozni a ténnyel (ahogy én is csak nehezen), hogy mi már nem vadászunk többé. Vágtázva közeledett felém, és én önkéntelenül félreálltam a felém száguldó elől, védekező helyzetbe, mert a szándéka, hogy a lábam közé rohanva ledöntsön, elég valószínűnek látszott. Az utolsó pillanatban azonban, közvetlenül az összeütközés előtt, többnyire lefékezte magát és félrekanyarodott, ami egyrészt testi, másrészt szellemi önuralmának bizonyítéka volt. Nyüszögve könyörgött (mert ugatását vadászkutyához méltó fegyelemmel fogta vissza, és az esetlegesen még eljövendő vadászatokra tartogatta), remegő bőrrel táncolt előttem, ami hancúrozó toporgásból és mértéktelen farkcsóválásból állt, de mindezt nem az erre a célra teremtett testrészével, a farkával, hanem egész hátsó felével tette. Virgoncul vonaglott, mint a szúnyoglárva, aztán két lábra állva az arcomba nyalás eltökélt szándékával támaszkodott a vállamra, és jobbágyian hű szemmel csüngött rajtam, mintha parancsot kérne, amit én jobban szerettem nem osztogatni, mert hamar kitűnt, hogy a parancs pontos végrehajtása egyáltalán nem erős oldala. Ezért egy taszítással határt szabtam túlburjánzó örömének, és elindultam a kert felé. De továbbra is azzal a látható meggyőződéssel követett, hogy elválaszthatatlansága tőlem a természet szent törvénye. Az egyik fánál lemaradt, hátranéztem, hogy mi van, hát ott állt a fa tövében, három lábon. Sokáig állt ott, ténykedésének teljes kilátástalansága ellenére, mert nem akart megindulni neki, mint a prosztatás tatának a vécécsésze felett… Végül lemondott róla, s eljátszotta, hogy ő valójában nem is akart mást, csak a területét megjelölni. Megrázta a fejét, olyan erővel, ahogy csak egy kutya tud megrázkódni az agyrázkódás veszélye nélkül; a füle csattogott, és a pofája alá verődött. Utánam rohant, közben megvető pillantást vetett a bokrok közt csivitelő madarakra, mintha vállat vonna e gyermeteg játszadozás láttán. Odafent a magasban darvak krúgattak, ez már komolyan megérintette; parasztosan leült a fenekére, és úgy nézte az égen húzó darvakat, mintha azok régi emlékeket ébresztenének benne. Nyújtózkodott, és akkor már nem érdekelte az égből szóló ősi üzenet, rohant, mint ifjan a fiatal gazdája után. Öreg kutya volt, de ugyanolyan féktelen, mint fiatal korában, amikor vadásztársak voltunk. És amikor a többi vadásztárs végül is megtiltotta, hogy vadászni vigyem, mert a kukoricasorokban előre rohanva mindent felvert előttünk, még mielőtt felállt volna a vadászsor. S mint egy régi háborús film részlete lenne, úgy éled emlékezetemben a dühös vadászok lövöldözéssel kísért ordítása, hogy: Hej Hitler, az anyád, nem takarodsz hátra! Hogy rakná beléd a gazdád!
